Itáliában az újklasszicizmus olyan erővel robbant be a köztudatba, hogy még a futuristák is a klasszicizmusban látták a jövőt. Az itáliai újklasszicizmus a novecento néven vonult be a köztudatba. A két legfontosabb alkotójuk Felice Casorati és Mario Sironi volt, akik fontos szerepet játszottak az európai művészet alakulásában.

Az 1910-es évek második felében számos, jelentős alkotó kanyarodott vissza a tradicionálisabb szemléletű festészethez. A neoklasszicizmus lényege az volt, hogy a huszadik század elején kialakult művészeti izmusok után sok művész, mint például a futuristák, megpróbáltak visszatérni a gyökerekhez, a klasszikus alapokhoz.. A Novecento Italiano mint képzőművészeti egyesület jött létre Milánóban. E csoportosulás az avantgarde-dal szemben a neoklasszicista stílust szerette volna meghonosítani. Az egyesület tagjai részben hivatalos művészek voltak és egyházi témájú műveket alkottak. A novecento céljairól Carlo Carrá így ír a Valori Plastici (Plasztikai értékek) című folyóiratban: „azt akarjuk, hogy az itáliai festészet visszataláljon a rendhez, a módszerességhez és a fegyelemhez, s szilárd, tapintható formákat alkalmazzon.”[1]

Ha tanulmányozzuk a novecento művészeinek alkotásait, feltűnhet az, hogy a múlt ötvöződik a jelennel. Sok alkotásban megtalálhatók a kor művészeti irányzatainak hatásai, mint a metafizikus festészet, a szürrealizmus vagy a már kiátkozott avantgarde stílusjegyei is. Ha megnézzük a Novecento alkotóinak munkáit, feltűnik, hogy a reneszánsz mesterek nagy hatással voltak munkásságukra. Carlo Carra munkáin Giotto, Felice Casorati munkáin Piero della Francesca stílusjegyei köszönnek vissza.

 Az itáliai újklasszicizmus a kora reneszánszhoz való visszatekintésben látta azt az utat, amellyel a képzőművészetet szerető közönséget újra megnyerheti. Ha megnézünk egy újklasszicista portrét, a legfontosabb jellemzője a panoptikumfigurákra emlékeztető, olykor fakó színek. Az alkotások további ismertetőjele a kompozíciók és az elrendezettség, amely szintén a reneszánsz egyik fontos ismertetőjele, hogy a „kompozícióban a figurák a nekik kiutalt hely legmeredekebbjén állnak.”[2] Ez a Bernát Auréltól idézett mondat jelen van a legtöbb alkotáson. Továbbá még jellemző volt alkotásaikra a figurális ábrázolásmód, a monumentalitás, és visszatérés a hagyományos értékekhez, és ezt még megtetézték avval, hogy elutasították az impresszionizmust és a dekadenciát. Az olaszok hasonló értékelvet képviseltek, mint a németek, mégsem indítottak könyörtelen hajtóvadászatot a nonkonformisták[3] ellen.

 

Az 1920-évek közepén jelent meg Franz Roh Nach-Expressionizmus című könyve, amely a legújabb kori festészet problémáival foglalkozik. A könyv középpontba állítja az első világháborút követő évek expresszionizmus utáni tendenciáit. A különböző országokban jelentkező irányzatok közös vonása hogy a realizmus formanyelvéhez és a hagyományos műfajokhoz térnek vissza. Valamint újjáélesztik a kompozíció és az ikonográfia használatát.

A kortárs olasz képzőművészek közül a magyar alkotókra legnagyobb hatással talán Felice Casorati volt.[4]

 Felice Casorati művészetére legjobban Piero della Francesca életműve hatott, megihlette Klimt festészete is. De a preraffaeliták[5] festészetére jellemző idealista szimbolizmus is nagy hatással volt rá. Ez a képein található motívumokból is kiolvasható. Ő ugyanazt az utat járta be, mint Magyarországon Patkó. Ha megnézzük 1924-ben készült Koncert (4. kép) című képét, feltűnik a hasonlóság Patkó ebben az időben készült aktkompozícióival.

A kép azért kapta a Koncert címet, mert az egyik szereplő kezében egy gitár van és ez utalás egyben Giorgione azonos című képére. A kép hátterében lévő női alak Picasso klasszikus időszakában készült alakokra emlékeztet. A kép alján található tárgyak azt akarják sugallni, hogy ez egy műtermi beállítás. Casorati talán Kontuly Bélára volt a legnagyobb hatással. De Chirico is a novecento művészeti mozgalomhoz tartozott, ő Casoratitól eltérően nem a szecesszióból merítkezett, hanem a szürrealizmusból és ehhez, hű is maradt. Képein megfigyelhetők azok a terek, hátterek, amelyek hosszúra nyúlt árnyékaikkal, élettelen tárgyaikkal egy szokatlan atmoszférát hoznak létre.[6] Ez az atmoszféra Molnár C. Pál alkotásain is jól visszatükröződik. Mario Sironit viszont Szőnyi Istvánnal szokták párhuzamba hozni, pedig 1924-ben készült Család (5. kép) című képe még Picasso hatását tükrözi. Ezt a Picasso által szívesen használt végtagok felnagyításán, valamint a nő arcán lehet felfedezni.

 A Novecento művészeire jellemző volt az emberközpontú ábrázolás, amely háttérbe szorította a kispolgári műfajokat. A Novecento alkotóira ugyanaz hatott legjobban, mint a Rómába kiérkező ösztöndíjasokra: a reneszánsz klasszikusok művészete, amelyet sikerült ötvözniük a szürrealizmussal. Ez jól tükröződik Carlo Carra Lót lányai című festményén is, amelyen a mese szereplőit panoptikum figurákká minősítette vissza.[7]

 

 

 



[1] Ingo F. Walther: Vissza a látható világhoz. Realista hullám az első világháború után. In: Ruhrberg, Karl, Schneckenburger, Manfred, Fricke, Christiane és Honnef, Klaus: Művészet a 20. században. Budapest: Taschen/Vince Kiadó, 2004. 185. o.

[2] Bernáth Aurél: A kompozíció sorsa az újabb festészetben. In: Bernáth Aurél: A Múzsa udvarában. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1967. 119.

[3] Nonkonformizmus: a megszokottól, a többségi v. o éleménytől, értékektől eltérő gondolkodásmód és viselkedés.

[4] P. Szűcs Julianna: A Római Iskola: Vágyódás Tiszta közösség után. In: Kieselbach Tamás: MODERN MAGYAR FESTÉSZET 1919-1964. Budapest: Kieselbach Tamás, 2004. 20. o.

[5] Preraffaeliták: angol művészeti csoport. A Raffaellót megelőző korok festészetét tekintették követendő példának művészetüket, alkotásaikat a misztikába hajló képi nyelv és az erőteljes színek jellemezték.

[6] Passuth Krisztina: De Chirico. Budapest: Corvina kiadó, 1973. 6. o.

[7] P. Szűcs Julianna: Egy iskola mintát keres. In: P. Szűcs Julianna: A Lepel Alatt. Budapest: Helikon Kiadó, 2001. 173. o.